Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

szánakozott a sorsán. A zaklatott éjszakák szüntelen kilátása és a testi
nyomorúság nem hagyta, hogy valami olyan elvont dologra gondoljon, mint
a halál. Másnap a sebész azt mondta neki, hogy már jobban van, és
hamarosan kimehet a birtokára lábadozni. Hihetetlen, de elérkezett az ígéret
napja.
A valóság kedveli az arányosságot és az enyhe kortévesztést; Dahlmann
bérkocsin érkezett a szanatóriumba, és most bérkocsi viszi Constituciónba.
A tikkasztó nyár után az első őszi hűvösség mintegy természetes jelképe
volt Dahlmann haláltól és láztól megváltott sorsának. Reggel hétkor a város
még nem veszítette el azt az öregház-jelleget, melyet az éjszaka olt belé; az
utcák olyanok voltak, mint hosszú kapualjak, a terek meg mint zárt
udvarok. Dahlmann boldogan és egy csepp bódulattal ismert rá a városra;
pár pillanattal azelőtt, hogy szemügyre vette őket, emlékezete fölidézte a
sarkokat, a hirdetéseket, Buenos Aires szerény változatosságát. Minden
fölelevenedett benne az új nap sárga fényében.
Ismeretes, hogy Dél a Rivadavián túl kezdődik. Dahlmann gyakran
elmondta, hogy ez nem csak szóbeszéd, és ha valaki átmegy ennek az
utcának a másik oldalára, egy régibb és szilárdabb világba jut. A kocsiból a
rácsos ablakokat fürkészte az új épületek közt, a kopogtatót, a boltíves
kaput, a tornácot, a meghitt, zárt udvart.
A vasútállomás csarnokában észrevette, hogy van még harminc perce.
Hirtelen eszébe jutott, hogy egy Brasil utcai kávéházban (pár méterre az
Yrigoyen-háztól) volt egy hatalmas kandúr, amely úgy hagyta, hogy
simogassák, mint egy fanyalgó istenség. Belépett. Ott volt a kandúr, és
szundikált. Dahlmann kért egy csésze kávét, lassan megcukrozta,
belekóstolt (ez a gyönyörűség tilos volt neki a klinikán), és míg a macska
fekete bundáját cirógatta, arra gondolt, hogy ez az érintkezés csak álom,