Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

síkság álomképeit. Fákat és vetéseket is fölismerni vélt, de nem tudta volna
megmondani, hogy mik azok, mert közvetlen földismerete távolról se
vetekedhetett könyvből szerzett, sóvárgó ismereteivel.
Néha elaludt, és álmaiban ott zakatolt a robogó vonat. A déli tizenkét
órás tűrhetetlen, fehér napsütés már az alkonyt bevezető sárga napsütésre
vált, és hamarosan vörösre válik. A kocsi is más lett, már nem olyan volt,
mint Constituciónban, amikor elhagyta a pályaudvart: átjárták, átalakították
a síkság és az órák. Odakinn a vonat fürge árnyéka elnyúlt a látóhatár felé.
Sem település, sem emberkéznek más nyoma nem zavarta az ősi tisztaságú
földet. Tágas volt a mindenség, de egyszersmind meghitt és valahogy
titokteljes. A határtalan rónán olykor semmi más nem mutatkozott, csak egy
bika. Tökéletes és talán ellenséges volt a magány, és Dahlmann-nak az a
sejtelme támadhatott, hogy nemcsak Délnek utazik, hanem a múltba is.
Ebből a fantasztikus merengésből a kalauz zökkentette ki: amint meglátta
az utas jegyét, közölte vele, hogy a vonat nem a szokásos állomáson, hanem
kissé előbb fogja letenni, egy másikon, amit Dahlmann alig ismert. (Valami
magyarázatot is fűzött hozzá az illető, de azt Dahlmann nem is próbálta
megérteni, sőt meghallani se, mert nem törődött a tények összefüggéseivel.)
A vonat nagy nehezen megállt, szinte a puszta közepén. A vágányokon
túl ott volt az állomás, alig több, mint egy peron meg egy fészer. Jármű nem
akadt a közelben, de az állomásfőnök elmagyarázta, hogy tíz-tizenkét
utcával odább van egy kereskedés, ott talán szerezhetne Dahlmann valami
közlekedőalkalmatosságot.
Dahlmann úgy vállalta ezt a gyaloglást, mint egy kis kalandot. A nap
már lehanyatlott, de valami végső ragyogás tűzbe borította az eleven és
hallgatag síkságot, mielőtt mindent elmosna az éjszaka. Dahlmann lassan
ballagott, nem annyira azért, hogy ne fárassza magát, inkább azért, hogy