Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

tovább tartson ez az élmény, és elmélyült boldogsággal lehelte be a lóhere
illatát.
A bolt valaha pipacsvörös volt, de szerencsére az évek megfakították
rikító színét. A szegényes épület láttán valamiről egy acélmetszet jutott az
eszébe, talán a Paul et Virginie egy régi kiadásából. Előtte néhány ló
álldogált karóhoz kikötve. Odabenn Dahlmann felismerni vélte a gazdát,
azután rájött, hogy összetévesztette a szanatórium egyik ápolójával, mert
nagyon hasonlított hozzá. Az ember meghallgatta, miről van szó, majd azt
mondta, hogy befogat neki a homokfutóba; hogy agyonüsse az időt, és még
valami más is történjen aznap, Dahlmann elhatározta, hogy megvacsorázik,
ott, az ivóban.
Az egyik asztalnál zajosan evett-ivott néhány legény; Dahlmann eleinte
észre se vette őket. A földön, a pulthoz támaszkodva, mozdulatlanul,
mintha nem is élne, ott kuporgott egy aggastyán. A sok esztendő úgy
elkoptatta és lesikálta, mint a víz a követ, vagy mint több nemzedék egy
aranymondást. Sötét képű, töpörödött kis ember volt, mintha nem is az
időben, hanem valami örökkévalóságban leledzene. Dahlmann elégedetten
vette szemügyre a fejkendőt, a darócköpenyt, a hosszúnadrágot és a
lovaglócsizmát, és eszébe jutott, milyen haszontalan vitákat folytattak
Észak rajongóival vagy Entre Ríos-iakkal, hogy efféle, igazi gaucsók már
csak Délen találhatók.
Dahlmann az ablak mellé telepedett. A homály kinn rekedt a pusztán, de
illata és neszei még behatoltak hozzá a vasrácsok között. A gazda
szardíniát, majd sült húst vitt neki; Dahlmann néhány pohár vörösborral
öblítette le. Lustán ízlelgette a fanyar zamatot, és most már kissé álmosan
jártatta végig a tekintetét a helyiségben. Az egyik gerendáról
petróleumlámpa lógott; a másik asztalnál három ember üldögélt; kettő