A sarokból az a réveteg, öreg gaucsó, akin Dahlmann ott látta Délnek
(tulajdon szülőföldjének) jegyét, odahajított neki egy meztelen dákost,
amely odaesett Dahlmann lába elé. Mintha csak Dél úgy határozott volna,
hogy Dahlmann fogadja el a viadalt. Dahlmann lehajolt, hogy felvegye a
dákost, és két dolgot érzett. Először, hogy ez a szinte ösztönös mozdulat
elkötelezte, most már verekednie kell. Másodszor, hogy az ő ügyetlen
kezében ez a fegyver nem arra való, hogy megvédje őt, hanem hogy
igazolja meggyilkolását. Olykor eljátszogatott egy-egy tőrrel, mint minden
férfiember, de a vívótudománya csak addig ért, hogy döfni fölfelé kell, és
befelé fordított éllel. A szanatóriumban nem hagyták volna, hogy ilyesmi
történjen velem, gondolta.
- Gyerünk ki – mondta a másik.
Kimentek; Dahlmannban nem volt reménység, de félelem se. Amint
átlépte a küszöböt, úgy érezte, hogy ott, a szanatóriumban, az első éjszaka,
amikor beledöfték a tűt, megváltás, boldogság és gyönyörűség lett volna
neki, ha késpárbajban halhat meg, támadás közben, a szabad ég alatt. Úgy
érezte, hogy ha akkor megválaszthatta vagy megálmodhatta volna a halálát,
ezt a halált választotta vagy álmodta volna magának.
Dahlmann keményen megmarkolja a kést, amivel aligha tud majd bánni,
és kilép a síkra.
Benyhe János fordítása