tanyasi napszámosféle volt, a harmadik, egy durva, indián képű ember, csak
úgy kalapban iddogált. Egyszer csak Dahlmann úgy érezte, hogy finoman
súrolja valami az arcát. A közönséges, homályos üvegpohár mellett, az
abrosz egyik csíkján egy kis kenyérgalacsin hevert. Ennyi volt az egész, de
az nem magától repült oda.
A másik asztalnál látszólag tudomást se vett róla a társaság. Dahlmann
habozott, majd úgy döntött, hogy nem történt semmi, és kinyitotta az
Ezeregyéjszaka kötetét, mintha el akarná födni a valóságot. Pár perc múlva
egy másik galacsin találta el, de most már nevettek rajta a napszámosok.
Dahlmann arra gondolt, hogy nem fél, de ostobaság volna, ha ő, aki csak
lábadozik, valami zűrzavaros civakodásba keveredne ismeretlenekkel.
Elhatározta, hogy távozik, és már fel is állt, amikor a gazda odalépett hozzá,
és riadtan vigasztalgatta:
- Dahlmann úr, ne törődjön ezekkel a legényekkel, kissé kapatosak.
Dahlmann nem csodálkozott, hogy most már ismeri őt a gazda, hanem
úgy érezte, hogy ezek a csillapító szavak igazában súlyosbítják a helyzetet.
Az imént a napszámosok csak úgy valakivel szemtelenkedtek, mondhatni,
akárki fiával; de most őt csúfolták meg, az ő nevét, és ezt majd megtudják a
szomszédok. Dahlmann félretolta a gazdát, odafordult a napszámosokhoz,
és megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak.
Az indián képű compadrito dülöngélve feltápászkodott. Egylépésnyire
állt Juan Dahlmanntól, de ordítva sértegette, mintha jó messze lenne. El is
túlozta részegségét, és ez a túljátszás maga is ádáz csúfolódás volt.
Trágárságok és gorombaságok közepette a magasba hajított egy hosszú
kést, követte a tekintetével, és elkapta; aztán felszólította Dahlmannt, hogy
verekedjenek meg. A gazda reszkető hangon jegyezte meg, hogy Dahlmann
fegyvertelen. Ekkor valami váratlan dolog történt.