Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

a várost illeti, melynek híre eljutott egészen a Gangeszig, a Halhatatlanok
már kilenc évszázada elpusztították. Romjainak maradványaiból emelték
helyébe azt az értelmetlen várost, melyet én bejártam: annak paródiája-
vagy fonákjaképpen, és egyben azoknak az irracionális isteneknek
templomaképpen, akik a világot kormányozzák, s akikről semmit sem
tudunk, csak azt, hogy nem hasonlítanak az emberhez. Ez az alkotás volt az
utolsó jelkép, ami megkísértette a Halhatatlanokat; azt a korszakot jelzi,
melyben, hasztalannak ítélve minden vállalkozást, elhatározták, hogy
ezentúl a gondolatban, a puszta spekulációban fognak élni. Létrehozták a
művet, elfeledték, és elvonultak, hogy az üregekben éljenek.
Elmélyültségükben szinte nem is érzékelték a fizikai világot.
Homérosz úgy számolt be minderről, mintha egy gyermekkel
társalogna. Beszámolt nekem öregségéről is és legutolsó utazásáról, mikor
Odüsszeuszként akart eljutni az emberekhez, akik nem tudják, mi a tenger,
nem is esznek sózott húst, s nem is sejtik, mi az evező. Egy évszázadon át
lakott a Halhatatlanok Városában. Amikor lerombolták, azt tanácsolta,
alapítsák meg azt a másikat. Nem kell csodálkoznunk rajta; úgy mondják,
miután megénekelte Ilion háborúját, megénekelte a békák és egerek
háborúját is. Olyan volt, mint egy isten, aki megteremti a kozmoszt és
azután a káoszt.
Halhatatlannak lenni semmiség; az embert kivéve minden teremtmény
halhatatlan, hiszen nem ismeri a halált; az az isteni, a szörnyű, az
érthetetlen, hogy halhatatlannak tudjuk magunkat. Megfigyeltem, hogy a
vallások ellenére is ritka ez a meggyőződés. Izraeliták, keresztények és
muzulmánok hirdetik a halhatatlanságot, de az első évszázad iránt
nyilvánított hódolatuk bizonyítja, hogy csak abban hisznek, mert mind a
többi végtelen sok századot annak dicsőségére vagy az érte való bűnhődésre