sérült meg, nem halt meg, de gyötörte a szomjúság; mielőtt kötelet dobtak
volna neki, hetven esztendő múlt el. A saját sorsuk sem érdekelte őket. A
test alázatos háziállat, s megelégedett havonta néhány órai alvás, egy kevés
víz meg egy falásnyi hús alamizsnájával. De senki ne akarjon aszkétává
alázni bennünket. Nincs teljesebb gyönyör a gondolatnál, s mi annak adtuk
át magunkat. Néha valami különös inger visszavetett bennünket a fizikai
világba. Például akkor reggel az eső ősi, elemi élvezete. Ezek a botlások
igen ritkán fordultak elő; valamennyi Halhatatlan képes volt a tökéletes
nyugalomra; emlékszem valakire, akit sohasem láttam talpon: madár
fészkelt a mellére.
Annak a tannak a következményei közt, hogy semmi nincs, amit ki ne
egyenlítene valami más, van egy, amely csekély elméleti jelentőségű, de a
- század elején vagy végén arra ösztönzött bennünket, hogy
szétszóródjunk a földnek színén. E szavakban foglalható össze: „Van egy
folyó, melynek vize halhatatlanságot kínál; valahol tehát lennie kell egy
másik folyónak, melynek vize kioltja azt.” A folyók száma nem végtelen;
egy halhatatlan vándor, aki bejárja a világot, egy napon végül már
mindegyikből ivott. Elhatároztuk, hogy megkeressük ezt a folyót.
A halál (vagy említése) jobbá és érzelmessé teszi az embereket.
Elérzékenyülnek kísértet voltukon; minden cselekedetük az utolsó lehet;
nincsen arc, mely szét ne foszlana, akár egy álombeli arc. A halandók
között mindennek értéke van, mert minden pótolhatatlan és kockázatos.
Viszont a Halhatatlanok között minden cselekedet (és minden gondolat) a
visszhangja egy másiknak, mely a múltban megelőzte, látható kezdet
nélkül, vagy hű jóslata azoknak, melyek majd a jövendőben fogják
visszhangozni a szédületig. Nincs semmi, ami valósággal ne kallódna a
fáradhatatlan tükrök között. Semmi sem történhet egyetlenegyszer, semmi