A halott
Hogy egy Buenos Aires-i külvárosi fickó, egy ágrólszakadt compadrito,
akinek más erénye sincs, csak az, hogy bátornak hiszi magát, egyszer csak
behatol a ló nélkül járhatatlan, brazil határ menti pusztaságba, és ott
csempészfőnök lesz belőle, ez már eleve lehetetlennek tetszik. Azoknak,
akik így gondolkoznak, el akarom mesélni Benjamín Otálora életének
történetét, akinek talán már az emléke sem él a Balvanera kerületben, és aki
annak rendje-módja szerint lelte halálát: golyó végzett vele Rio Grande do
Sul határvidékén. Nem ismerem kalandos életének részleteit; ha egyszer
tisztában leszek vele, ki kell majd javítanom, ki kell egészítenem ezeket a
sorokat. De addig is talán hasznos lehet ez az összefoglalás.
Benjamín Otálora 1891 táján tizenkilenc éves. Alacsony homlokú,
őszinte tekintetű, világos szemű, keménykötésű baszk siheder; egy jól
sikerült tőrdöfés ráébresztette, hogy vakmerő fickó; nem törődik az
ellenfele halálával, sem azzal, hogy sürgősen el kell tűnnie a
Köztársaságból. A helybeli kiskirály ad neki egy levelet, mely egy bizonyos
uruguayi Azevedo Bandeirának szól. Otálora hajóra száll, viharos az
átkelés, jócskán próbára teszi a hajót; másnap Montevideo utcáin csavarog,
nem vallja be magának, talán nem is tud róla, hogy szomorú. Nem találja
Azevedo Bandeirát; éjfél felé a Paso del Molino egyik kocsmájában
marhahajcsárok verekedésébe keveredik. Megvillan egy kés; Otálora nem
tudja, melyik oldalon az igazság, de úgy vonzza a veszély puszta íze, ahogy
másokat a kártya vagy a muzsika. A dulakodásban kivéd egy késszúrást,