Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

rajta, hogy a minduntalan visszatérő időről szóló tanítás túlontúl újszerű és
túlontúl elképesztő, semhogy súlyos kockázattal járna. (Azoktól az
eretnekségektől kell leginkább félnünk, amelyek összetéveszthetők az
ortodoxiával.) Még jobban fájt neki Pannóniai János közbelépése, kéretlen
beleszólása. Pannóniai János ugyanis két évvel azelőtt De septima
affectione Dei sive de aeternitate című terjengős írásával Aurelianus
szakterületére merészkedett; most pedig mintha még az idő dolgában is
illetékes lenne, még magánál a Kígyónál is félelmetesebb gyógyírral, talán
prokrusztészi érvekkel készül orvosolni a gyűrűsök eltévelyedését... Akkor
éjszaka Plutarkhosznak azt a régi párbeszédét lapozgatta, amely az
orákulumok megszűnéséről szól; elolvasta a huszonkilencedik bekezdést,
ahol a szerző a sztoikusokon gúnyolódik, akik azt bizonygatják, hogy
végtelen sok világ van, végtelen sok nappal, holddal, Apollóval, Dianával
és Poszeidónnal. Úgy érezte, hogy ez a lelet kedvező előjel: elhatározta,
hogy elébe vág Pannóniai Jánosnak, és ő maga cáfolja meg a Gyűrű
eretnekeit.
Van, aki azért keresi egy nő szerelmét, hogy aztán elfelejtse, hogy aztán
ne gondoljon rá többé; hasonlóképpen Aurelianus sem azért akart fölébe
kerekedni Pannóniai Jánosnak, hogy ártson neki, hanem azért, hogy
kigyógyuljon a gyűlöletből, amit az az ember ébresztett benne.
Belefeledkezett a munkába, szillogizmusokkal szöszmötölt, szitkokon törte
a fejét, volt ott annyi nego meg autem meg nequaquam, hogy egészen
kiment a fejéből a gyűlölködés. Hosszú és szinte kibogozhatatlan
körmondatokat vetett papírra, mellékmondatokkal törte meg őket, s a
megvetés mintha a pongyolaság és a nyelvhiba formáit öltötte volna
bennük. Fegyvert kovácsolt a kakofóniából. Előre látta, hogy János komor
prófétai hévvel fogja lehengerelni a gyűrűsöket; ő valami mást akart, ezért