gyógyíthatatlan betegségből felgyógyult ember érezhet, akinek már az
életéhez tartozott a betegsége. Aquileiában, Efezusban, Macedóniában
várta, hogy múljanak az évek. Azért kereste a Birodalom kietlen
határvidékeit, az utálatos mocsarakat, az elmélkedésre indító sivatagokat,
hogy a magány segítségével megérthesse a sorsát. Egy mauritániai cellában,
amikor oroszlánok verték fel az éjszakát, újra átgondolt mindent, amivel
Pannóniai Jánost vádolták, és ezredszer is helyesnek találta az ítéletet.
Nagyobb fáradságába került, hogy a maga fondorlatos feljelentését is
helyesnek találja. Rusaddirban elmondott egy időszerűtlen szentbeszédet
ezzel a címmel: „Világnak világa, mely egy elvetemült testében gyúlt ki.”
Hiberniában, egy őserdőtől körülvett kolostor egyik viskójában hajnaltájt az
eső neszezésére riadt fel. Egy római éjszaka jutott eszébe róla, amikor
ugyanígy felriadt erre a halk neszezésre. Délben egy villám lángra
lobbantotta a fákat, és Aurelianus úgy halhatott meg, ahogy János.
A történet vége csak hasonlatokban beszélhető el, mert az égi
királyságban játszódik, ahol nincs hatalma az időnek. Talán annyit lehetne
elmondani, hogy Aurelianus elbeszélgetett Istennel, de Őt oly kevéssé
érdeklik a vallási különbségek, hogy összetévesztette Aurelianust Pannóniai
Jánossal. Ebből azonban arra lehetne következtetni, hogy zavar támadt az
isteni értelemben. Helyesebb hát azt mondanunk, hogy a paradicsomban
Aurelianus megtudta, hogy a kifürkészhetetlen istenség szemében ő és
Pannóniai János (az ortodox és az eretnek, a gyűlölködő és a gyűlöletes, a
vádló és az áldozat) egy és ugyanaz a személy.
Benyhe István fordítása