Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

hanem azt az általános típust, melyet belőle és sok hozzá hasonlóból
faragott a hagyomány, a feledésnek és az emlékezésnek e műve. Erdők,
mocsarak homályos geográfiáján keresztül a háborúk hozták Itáliába a
Duna és az Elba partjairól, és talán nem is tudta, hogy dél felé tart, s talán
azt sem tudta, hogy a római uralom ellen harcol. Talán az arianizmust
vallotta, mely azt tartja, hogy a Fiú dicsősége az Atya dicsőségének
visszfénye, de sokkalta észszerűbb azt képzelni, hogy a Földnek, Herthának
hódolt, akinek takaróval fedett bálványa kunyhóról kunyhóra járt tehén
vontatta kocsiján, vagy a háború és a mennydörgés isteneinek, akik suta
fafaragványok voltak, szőttes ruhába bújtatva és pénzérmékkel, karkötőkkel
agyonhalmozva. A vadkan és a bölény áthatolhatatlan erdeiből jött; sápadt
volt, lelkes, ártatlan, kegyetlen, hű a vezéréhez és a törzséhez, de nem a
világegyetemhez. A háborúk hozzák Ravennába, s itt olyasvalamit lát, amit
még soha, legalábbis a maga teljességében. Látja a nappalt, a ciprusokat, a
márványt. Szépszámú, de rendezett halmazt lát; egy várost, szobrokból,
templomokból, kertekből, lakásokból, lépcsőkből, vázákból, oszlopfőkből,
szabályos és nyílt terekből álló organizmust lát. E kreációk egyike sem
hatott rá (tudom) szépségével; úgy érintették, ahogy most minket érinthet
egy bonyolult gép, melynek rendeltetését nem ismerjük, de amelynek
formájából kitűnik a halhatatlan értelem. Talán elegendő egyetlen boltívet
látnia, valami örök életű, érthetetlen, latin betűs felirattal. Hirtelen elvakítja
és újjáformálja ez a felfedezés: a Város. Tudja, hogy olyan lesz benne, mint
az eb vagy a gyermek, s még csak el sem kezdheti megismerni, de azt is
tudja, hogy az többet ér az ő isteneinél, esküdött hiténél és Germánia
valamennyi mocsaránál. Droctulft elhagyja övéit, és Ravennáért harcol.
Meghal, és síremlékére felvésik a szavakat, melyeket ő meg sem értett
volna: