Contempsit caros, dum nos amat ille, parentes,
Hanc patriam reputans esse, Ravenna, suam.Nem volt áruló (az árulók nem ihletnek áhítatos sírfeliratokra); felvilágosult
volt, áttért ember. Néhány nemzedék múlva a longobárdok, akik
kárhoztatták a hitehagyottat, úgy jártak el, mint ő; itáliaiakká váltak,
lombardokká, és talán valamelyik leszármazottjuk – Aldiger – nemzette
azokat, akik Alighierit nemzették... Számos feltételezésnek lehet helye a
Droctulft-ügyben; az enyém a legegyszerűbb; ha mint tény nem is
valóságos, az lehet szimbólumként.
Amikor Croce könyvében elolvastam a harcos történetét, szokatlan
módon megrendített, s úgy éreztem, ha más formában is, visszaszerzek
valamit, ami az enyém volt. Futólag a mongol lovasokra gondoltam, akik
végtelen legelővé akarták tenni Kínát, s aztán azokban a városokban
öregedtek meg, melyeket el akartak pusztítani; de nem ezt az emléket
kerestem. Végül rátaláltam; egy elbeszélés volt, angol nagyanyámtól
hallottam valamikor, aki meghalt.
1872-ben Borges nagyapám volt Buenos Aires északi, nyugati és Santa
Fe déli frontparancsnoka. A parancsnokság Junínban volt; távolabb,
egymástól négy-öt mérföldnyire az erődök lánca; távolabb, amit akkor
Pampának és Belvidéknek is neveztek. Nagyanyám néha félig csodálkozón,
félig tréfásan emlegette, hogy milyen sorsa van neki, a száműzött angol
nőnek, ott, a világ végén; azt mondták, nem ő az egyetlen, és hónapokkal
később mutattak neki egy indián lányt, aki lassú léptekkel haladt át a téren.
Tarka kendőt viselt, és mezítláb járt; szőke volt a haja. Egy katona szólt
neki, hogy egy másik angol nő kíván beszélni vele. Az asszony hajlott a
szóra; félelem nélkül lépett be a parancsnokságra, de azért egy kicsit