január 14-én Emma Zunz, a Tarbuch és Loewenthal szövőgyárból
hazatérve, a tornác végén egy Brazíliából érkezett levelet talált, amely apja
haláláról értesítette. Első látásra megtévesztette a bélyeg és a boríték; aztán
nyugtalanság fogta el az idegen kézírás miatt. Kilenc vagy tíz kusza sor
töltötte meg a lapot; Maier úr tévedésből túl nagy adag veronált vett be, s
folyó hó harmadikán Bagé város kórházában elhunyt – olvasta Emma. Az
értesítést apja egy penzióbeli lakótársa, valami Rio Grande-i Fein vagy Fain
írta alá, aki nem tudhatta, hogy az elhunyt lányának ír.
Emma elejtette a papírt. Először rosszullétet érzett a gyomrában és
fájdalmat a térdében; aztán elvakult bűnt, valószerűtlenséget, hideget és
reszketést; aztán szerette volna, ha már másnap lenne. Aztán rögtön rájött,
hogy ez a kívánság céltalan, mivel apja halála az egyetlen dolog, ami
történt, s ami ezután szakadatlanul történni fog a világon. Fogta a papírt, és
a szobájába ment. Lopva egy fiókba tette, mintha valami módon már tudott
volna az elkövetkezőkről. Talán megsejtett valamit; már az volt, akivé
később lett.
A növekvő sötétségben Emma a nap végéig siratta Manuel Maier
öngyilkosságát, akit a régi boldog időkben Emmanuel Zunznak hívtak.
Eszébe jutottak a Gualeguay melletti tanyai nyaralások, visszaemlékezett
(megpróbált visszaemlékezni) az anyjára, eszébe jutott a kis lanúsi ház,
amelyet aztán elárvereztek, eszébe jutottak az ablak sárga rombuszai, aztán
a rabomobil, a szégyen, eszébe jutottak a „pénztáros sikkasztásáról” szóló
