Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

meglepetések szövevénye volna. Korábbi kényszerű magányosságában
engedett a kísértésnek, hogy számlálja a napokat, az órákat, de mostani
magánya egészen más volt, nem látszott a vége – hacsak egy reggel nem
Alejandro Villari halálának hírét hozza meg az újság. Az is lehetséges, hogy
Villari már meghalt, s akkor csak álom ez az élet. Ez a lehetőség
nyugtalanította, mert képtelen volt rájönni, hogy vajon ez megkönnyebbülés
vagy balszerencse lenne-e; képtelenségnek vélte, és ezzel elutasította.
Távoli napokban, melyek nem annyira az idő múlásában tűntek távolinak,
mint inkább két-három megmásíthatatlan tény következtében, sok mindent
kívánt gátlástalan vágyakozással; ez a hatalmas akarat, mely gyűlöletet
váltott ki a férfiakból, s szerelmet néhány asszonyból, már nem vágyott
különös dolgokra: csak megmaradni akart, nem pedig jutni valamire. A fű
íze, a fekete dohány íze, a kertre boruló, növekvő árnyék elegendő izgalmat
nyújtott.
Élt a házban egy öreg farkaskutya. Villari összebarátkozott vele. Beszélt
hozzá spanyolul, olaszul s azzal a néhány szóval, mely gyermekkorának
egyszerű dialektusából megmaradt. Villari megpróbált a puszta jelenben
élni, emlékek nélkül, sejtések nélkül; az előbbiek még kevésbé érdekelték,
mint az utóbbiak. Homályosan sejteni vélte, hogy a múlt az idő alapanyaga;
ezért is válik nyomban elmúlttá. Fáradtsága néha boldogságnak tűnt; ilyen
pillanatokban nem sokkal volt bonyolultabb a kutyánál.
Egyik éjszaka elcsodálkozott, és megremegett a szája mélyén
megsajduló fájdalomtól. Ez a szörnyű csoda pillanatok múlva
megismétlődött, majd még egyszer hajnaltájt. Villari másnap kocsit hívatott,
s elvitette magát az Once környékére, egy fogorvoshoz. Kihúzták a
zápfogát. Ebben a válságos pillanatban nem volt sem gyávább, sem
nyugodtabb másoknál.