szegénynegyedben, ahol a munka és az ápolatlanság hamar elnyűvi az
asszonyokat, nem számított csúnyának.
Kezdetben Eduardo osztozott a társaságukban. Aztán elutazott
Arrecifesbe, ki tudja, mi ügyben; mikor visszatért, hozott a házba egy lányt,
akit az úton szedett fel, aztán pár nap múlva elzavart. Még mogorvább lett;
magában részegedett le a boltban, s nem állt szóba senkivel. Szerelmes lett
Cristián asszonyába. A kerület, mely talán nála is hamarabb tudta, álnok
örömmel leste a fivérek között lappangó versengést.
Egy este, mikor későn tért vissza a sarokról, Eduardo észrevette, hogy
Cristián pej lova ki van kötve az oszlophoz. Az udvarban várta a bátyja, a
legjobb holmijában. Az asszony egy csésze matéval a kezében járkált fel s
alá. Cristián azt mondta Eduardónak:
- Elmegyek a Farías-mulatságba. Itt van Juliana; ha akarod, tégy vele
kedved szerint.
A hangja félig parancsoló, félig szívélyes volt. Eduardo nézte egy
darabig; nem tudta, mit tegyen. Cristián felállt, elbúcsúzott Eduardótól, de
Julianától nem, mert az csak egy holmi volt, majd lóra ült, és sietség nélkül
elporoszkált.
Attól az éjszakától fogva megosztoztak rajta. Senki sem tudja a
részleteket erről a mocskos egyezségről, mely sértette a kerület illemét. A
megegyezés rendben is volt néhány hétig, de sokáig nem tarthatott. A
fivérek között el nem hangzott Juliana neve, még ha szólították se, de egyre
keresték és meg is találták az alkalmat, hogy ne értsenek egyet. A bőrök
eladásáról vitatkoztak, pedig egészen másról akartak. Cristián meg-
megemelte a hangját, Eduardo meg csak hallgatott. Nem tudták, de
féltékenykedtek. A zordon külvárosban a férfi nem mondja, nem is
gondolja, hogy törődik valami asszonnyal – a nő csak a vágy és a birtoklás