„Elárulok magának valamit, amiről ez ideig senki sem tudott. Ana, a
feleségem sem tud róla, sőt a legbizalmasabb barátaim sem. Évekkel ezelőtt
történt meg velem ez a dolog, s ma már úgy tűnik, mintha nem is velem
esett volna meg. Talán majd fölhasználja valamelyik elbeszélésében, persze
megtűzdelve egy-két késeléssel. Nem tudom, említettem-e már, hogy Entre
Ríosból származom. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy zsidó gaucsók
voltunk, mert zsidó gaucsók sose voltak. Kereskedők és gazdák voltunk.
Urdinarrainban születtem, de már alig emlékszem arra a helyre. Kicsi
gyerek voltam még, amikor a szüleim Buenos Airesbe költöztek, és itt
üzletet nyitottak. Házunktól pár utcányira a Maldonado volt, azon túl pedig
pusztaság terült el.
Carlyle megírta, hogy az embereknek hősökre van szükségük. Grosso
történelemkönyve San Martín kultuszát kínálta, azonban őbenne csak egy
olyan katonára leltem, aki Chilében háborúskodott, s aki után ma egy
bronzszobor és egy tér neve maradt. A véletlen egy egészen más hőst sodort
az utamba, mindkettőnk szerencsétlenségére: Francisco Ferrarit. Nyilván
most hall róla először életében.
A mi negyedünk nem volt olyan rossz hírű, mint a Corrales vagy a Bajo,
de minden csapszéknek voltak compadrito törzsvendégei: Ferrarinak a
Triumvirato és a Thames utca sarkán lévő kocsmában volt a törzshelye. Itt
történt az az incidens, amely után én is a híve lettem. Éppen matéért
mentem, amikor egy hosszú hajú, bajszos idegen jelent meg az ivóban, és
borókapálinkát kért. Ferrari nyájasan szólt hozzá:
- Mondja csak, nem találkoztunk mi ketten tegnapelőtt este Julianánál a
mulatságon? Hová is valósi? - San Cristóbalba – mondta a másik.