Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

társaságot, mint például a magáét, feleségem és gyerekeim vannak,
beléptem a szocialista pártba, jó argentin és jó zsidó vagyok. Tisztelnek az
emberek. Ma már szinte kopasz vagyok, azokban az időkben pedig egy
szegény vörös hajú orosz fiú voltam, és egy külvárosi negyedben éltem. Az
emberek keresztülnéztek rajtam. Mint minden kamasz, a többséghez
szerettem volna hasonlítani. A Jakabot Santiagóra cseréltem, de megmaradt
a Fischbein. Valamennyien hasonlítunk ahhoz az elképzeléshez, amelyet
rólunk alkotnak. Úgy éreztem, hogy az emberek lenéznek, és én is
megvetettem magamat. Abban az időben és főleg abban a környezetben
fontos volt a bátorság; én gyávának éreztem magam. Féltem a nőktől;
naponta elszenvedtem félénk szüzességem szégyenét. Nem voltak velem
egykorú barátaim.
Aznap este nem mentem be a kocsmába. Bár sohase tettem volna. Végül
úgy éreztem, hogy a meghívás parancs is volt egyúttal; és egy szombaton,
vacsora után, beléptem a csapszékbe.
Az egyik asztalnál Ferrari volt az úr. A társait látásból ismertem;
lehettek vagy heten. Ferrari volt közülük a legidősebb, egy szűkszavú
öregember kivételével. Az ő neve az egyetlen, amely megmaradt az
emlékezetemben: don Eliseo Amaro. Fásult, széles arcán forradás húzódott
keresztbe. Később elmondták, hogy fegyenc volt.
Ferrari a baljára ültetett; don Eliseónak át kellett ülnie. Kényelmetlenül
éreztem magam a bőrömben. Attól féltem, hogy Ferrari előhozza a múltkori
kínos esetet, azonban semmi ilyesmi nem jött szóba, nőkről társalogtak,
kártyáról, a választásokról, egy énekmondóról, akinek föl kellett volna
lépnie, de nem érkezett meg, meg arról, ami a negyedben történt. Eleinte
nehezen tűrtek meg maguk közt; később befogadtak, mert Ferrari így
akarta. Többségüknek olasz családneve volt, de valamennyien argentinnak