nem ismeri Ferrari nevét, de amikor don Eliseót említettem, rögtön
megjegyezte:
- Á, az uruguayi bandájából való!
Behívatott egy másik tisztet, akihez a mi körzetünk tartozott, és
tanakodtak. Egyikük gúnyosan megkérdezte: - Azért jelented föl, mert rendes polgárnak tartod magad, ugye?
Éreztem, hogy nem értene meg, és így válaszoltam: - Igen, uram. Törvénytisztelő argentin vagyok.
Lelkemre kötötték, hogy hajtsam végre a rám bízott feladatot, úgy,
ahogy a főnököm parancsolta, de ne fütyüljek, ha majd megjelennek a
rendőrök. Mikor elbúcsúztunk, az egyikük figyelmeztetett: - Aztán vigyázz magadra. Tudod, mi vár azokra, akik beköpik a
haverokat!
A rendőrtisztek imádják az argót, mint a kisiskolások. Azt feleltem: - Bárcsak ölnének meg. Jobb már nem is történhetne velem.
Péntek reggel óta megkönnyebbülést éreztem, hogy elérkezett a döntő
nap, és furdalt a lelkiismeret, hogy nincs lelkiismeret-furdalásom. Nagyon
lassan teltek az órák. A vacsorához alig nyúltam. Este tízkor jöttünk össze a
szövőgyár tőszomszédságában. Egyvalaki nem jött el közülünk; don Eliseo
megjegyezte, hogy mindig akad olyan, aki begazol. Fölötlött bennem, hogy
később majd mindenért rá hárítják a felelősséget. Esőre állt az idő. Attól
tartottam, hogy hagynak mellettem valakit, de egyedül maradtam az egyik
hátsó bejáratnál. Hamarosan megjelentek a rendőrök és egy tiszt. Gyalog
jöttek, a lovakat hátrahagyták, hogy feltűnést ne okozzanak. Ferrari
kifeszítette az ajtót, hogy zaj nélkül hatolhassanak be. Négy lövés rémített
meg. Azt hittem, hogy már gyilkolják egymást bent a sötétségben. Aztán
megpillantottam a rendőröket, akik a megbilincselt fiúkat vezették kifelé.