Juan Muraña
Éveken át azt mondtam magamról, hogy a Palermo negyedben nőttem fel.
Most már tudom, hogy ez csak amolyan irodalmi póz volt; a valóság az,
hogy egy hosszú, lándzsás rácskerítés mögött, egy kertes házban, apám meg
a nagyszüleim könyvtárszobájában nőttem fel. A késelő és gitározó
Palermo – így mondták – ott nyüzsgött előttünk az utcán; 1930-ban
tanulmányt írtam Carriegóról, a negyed énekeséről, a külváros rajongójáról.
Nem sokkal ez után a véletlen összehozott Emilio Trápanival. Éppen
Morónba utaztam; Trápani, aki a vonatablak mellett ült, a nevemen
szólított. Alig ismertem rá; oly rég volt már, hogy egy padban ültünk a
Thames utcai iskolában. Roberto Godel biztosan emlékszik rá.
Sohasem kedveltük egymást. Az idő és a kölcsönös közöny aztán
végképp eltávolított bennünket egymástól. Most jut eszembe, ő tanított meg
az akkori tolvajnyelv egyszerűbb szavaira. Elkezdődött köztünk az ilyenkor
szokásos banális beszélgetés, melyben csupa fölösleges dolgot említ fel az
ember, és elhangzik egy semmitmondó név, az egyik osztálytársunké, aki
már halott. Egyszer csak Trápani ezt mondta:
- Valaki kölcsönadta nekem a Carriegóról írt könyvedet. Folyton csak a
bűnözőkről beszélsz benne; mondd, Borges, mi a csudát tudhatsz te a
bűnözőkről?
Valamiféle szent borzadállyal nézett rám. - Összeszedtem az adatokat... – feleltem.
Közbevágott: