hogy az a fekete ruhás viaszbábu Luchessi úr. Tátott szájjal bámultam, mint
akit megbabonáztak. Anyámnak úgy kellett elrángatnia onnan.
Másról se folyt a szó, hónapokon át. Akkoriban még ritkák voltak a
bűntények; emlékezz csak, mennyit beszéltek a Borzas, a Harang meg a
Nyerges ügyéről. Florentina néni volt az egyetlen ember Buenos Airesben,
akinek a szempillája se rebbent. Az öregek makacsságával hajtogatta:
- Mondtam már, hogy Juan nem hagyja, hogy a digó kirakjon
bennünket az utcára.
Egy reggel hatalmas felhőszakadás volt. Nem tudtam iskolába menni,
így hát felfedezőútra indultam a házban. Felmentem a padlásszobába. Ott
ült a nagynéném, ölbe tett kézzel; az volt az érzésem, hogy még csak nem is
gondolkodik. A szobának dohszaga volt. A sarokban vaságy, egyik rúdjára
rózsafüzér volt akasztva; a másik sarokban egy ruhásláda. A meszelt falon a
Kármel-hegyi Boldogasszony olajnyomatos képe lógott. Az
éjjeliszekrényen meg egy gyertyatartó állt.
A nagynéném föl se nézett, úgy mondta: - Tudom, miért jössz. Az anyád küldött. Nem akarja megérteni, hogy
Juan mentett meg bennünket.
Alig bírtam kibökni: - Juan? Juan több mint tíz éve meghalt.
- Juan itt van – mondta. – Akarod látni?
Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és elővett egy tőrt. - Látod, itt van – mondta szelíden. – Tudtam, hogy sohasem fog
elhagyni. Nem élt a földön még egy olyan férfi, mint ő. A digó meg se
nyikkant, már a másvilágon volt.
Csak ekkor értettem meg a dolgot. Luchessit ez a szegény félnótás
öregasszony ölte meg. A gyűlölettől, az őrülettől és ki tudja, talán a