Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

magasan állt a nap. Juan bácsi talpig feketében volt. Egy szűk átjáróban,
valami állvány mellett megállt. Fél kézzel benyúlt a zakója alá, a szíve
tájára, de nem úgy, mintha ki akarná rántani a fegyverét, hanem úgy, mintha
elrejtené. Mélységesen szomorú hangon ezt mondta: »Nagyon
megváltoztam.« Lassan kihúzta a karját a zakója alól, és láttam, hogy a keze
helyén keselyűkarmok vannak. Arra ébredtem, hogy ordítok a sötétben.
Másnap rám parancsolt az anyám, hogy menjek el vele Luchessihez.
Tudtam, hogy haladékot akar kérni tőle; biztosan azért visz magával, hogy a
hitelezőnek megessen rajta a szíve. A nővérének egy szót sem szólt, mert az
nem engedte volna, hogy így megalázkodjon. Én még soha nem jártam
Barracasban; úgy láttam, hogy ott több az ember, nagyobb a forgalom és
kevesebb az elhagyott telek. Már a sarokról láttuk, hogy a ház előtt, amely
felé igyekszünk, rendőrök állnak, és nagy a csődület. Az egyik szomszéd
csoportról csoportra járva mesélte, hogy éjjel három felé arra ébredt, hogy
dörömbölnek a kapun; hallotta, hogy nyílik a kapu, és valaki bemegy a
házba. A kapu nyitva is maradt; hajnalban ott találták Luchessit a
lépcsőházban elterülve, félmeztelenül. Csupa késszúrás volt a teste.
Luchessi egyedül élt; a rendőrség soha nem találta meg a tettest. A lakásból
nem tűnt el semmi. Valaki megjegyezte, hogy a megboldogult az utolsó
időkben már majdnem teljesen vak volt. Egy másik meg, fölényesen:
»Letelt az ideje.« Ez a kinyilatkoztatás és a hang, ahogy mondták,
megdöbbentett; az évek során aztán tapasztalhattam, hogy valahányszor
meghal egy ember, mindig akad valaki, aki hasonló fölénnyel ugyanerre a
megállapításra jut.
A halottvirrasztáson kávét kínáltak körbe, én is kaptam egy csészével. A
koporsóban viaszbábu feküdt a halott helyett. Kérdeztem is anyámtól, hogy
ez meg miféle dolog; az egyik gyászhuszár elnevette magát, és azt mondta,