Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

életükben nem hallottak Rubio ezredesről. Szinte ismeretlenek jelentkeztek
telefonon, hogy meghívassák magukat.
A család buzgón készülődött a nagy napra. Beeresztették a padlót,
megpucolták az ablakokat, levették a csillárokról a takarót, kifényesítették a
mahagónibútorokat és a vitrinben lévő ezüstöt, átrendezték a bútorokat, a
társalgóban pedig felnyitották a zongorát, hadd ragyogjon a bársony
billentyűtakaró. Jöttek-mentek az emberek. Egyedül Jáureguiné nézte
közönyösen a felfordulást, s láthatóan nem értette az egészet. Mosolygott;
Julia a cseléd segítségével úgy felcicomázta, mintha már halott volna. A
belépő látogatók először majd a hős olajképét láthatják, egy kicsit lejjebb,
jobbra pedig a sok csatát megjárt kardját. A család azt még a legínségesebb
időkben sem volt hajlandó eladni, s a Történeti Múzeumnak szánták. Egy
felettébb figyelmes szomszédasszony kölcsönadott nekik az alkalomra egy
cserép muskátlit.
Hétre tervezték az ünneplés kezdetét. Ám fél hétre tűzték ki, mert
tudták, hogy senki sem akar elsőként érkezni. Hét óra tízkor még egy árva
lélek sem volt; kissé csípősen megbeszélték a pontatlanság előnyeit és
hátrányait. Elvira, aki büszke volt a pontosságára, kijelentette, hogy
menthetetlen tiszteletlenség megvárakoztatni az embereket; Julia – a férje
szavait visszhangozva – előadta, hogy a késés valójában udvariasság, mert
ha mindenki elkésik, az nagyon kényelmes, és senki sem sürgeti a másikat.
Negyed nyolckor már nem lehetett beférni a lakásba. Az egész negyed
láthatta és irigyelhette Figueroáné autóját és chauffeurjét, aki szinte sosem
hívta meg a Jáureguiéket, azok mégis nagy lelkesedéssel köszöntötték,
nehogy bárki is gyanút fogjon, hogy jó, ha minden szent évben egyszer
találkoznak. Az elnök egy megbízottat küldött maga helyett, egy nagyon
kedves férfiút, aki kifejtette, hogy mily nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy