kezet szoríthat a Cerro Altó-i hős leányával. A miniszter, akinek korán
kellett távoznia, sziporkázó beszédet olvasott fel, jóllehet többet emlegette
benne San Martínt, mint Rubio ezredest. Az agg hölgy egy díszpárnákkal
kirakott karosszékben ült, olykor meg-megbillent a feje, vagy leejtette a
legyezőt. Néhány előkelő hölgy, a haza dámái elénekelték neki a himnuszt,
de úgy tűnt, nem hallja. A fényképészek szépen elrendezett csoportokba
állították a közönséget, és buzgón villogtatták a gépeiket. A poharakba
mindig elkelt még egy kis portói meg sherry. Több üveg champagne-t is
felbontottak. Jáuregui özvegye egyetlen szót sem szólt; talán maga sem
tudta, hogy kicsoda. Az után az este után többé nem kelt fel az ágyból.
A vendégek távozása után hirtelenében egy kis hideg vacsorát készített
a család. A dohány- és kávéillat addigra már elnyomta a benzoé szagát.
A reggeli és a délutáni lapok is tisztességgel hazudtak; magasztalták a
hős leányának csodás memóriáját, amely „az argentin történelem száz
esztendejének ékes tárháza”. Julia igyekezett volna megmutatni neki a sajtó
beszámolóit. A félhomályban azonban mozdulatlanul, lehunyt szemmel
feküdt az idős hölgy. Nem volt láza; megvizsgálta az orvos, és mindent
rendben talált. Néhány napra rá meghalt a hölgy. A lakást feldúló tömeg, a
szokatlan nyüzsgés, a villogó fények, a beszéd, az egyenruhák, a sok
kézfogás meg champagne-pukkanás mind siettette a véget. Talán azt hitte,
hogy a Mazorca bandája járt ott.
Eszembe jutnak a Cerro Altó-i halottak, eszembe jutnak az elfeledett
amerikai és spanyol férfiak, akiket lovak tiportak el; arra gondolok, hogy
annak a perui lándzsás kavarodásnak egy idős hölgy volt – egy évszázad
múltán – az utolsó áldozata.
Scholz László fordítása