lemondott a tisztségéről, mondván, hogy a távírók és telefonok korában már
elavult intézmény s haszontalan teher a követség. Döntésével valamennyi
kollégáját magára haragította; Clara szerette az ottawai éghajlatot – végtére
is skót ivadék volt –, a diplomatafeleségként rá háruló teendők sem
zavarták, de ellenkezésre még álmában sem gondolt. Nem sokkal később
meghalt Figueroa; Clara pedig néhány évnyi tanácstalanság és őszinte
útkeresés után – talán barátnője, Marta Pizarro ösztönző példájára – átadta
magát a festészetnek.
Sokat mond Marta Pizarróról, hogy ha szóba került, mindenki úgy
emlegette, hogy ő a csodás – férjezett, majd elvált – Nélida Sara testvére.
Marta Pizarro az irodalom lehetőségét is számba vette, mielőtt a
festészet mellett döntött. Olvasmányai megszokott nyelvén, franciául olykor
szellemesen beszélt; mint Corrientes tartomány asszonyainak a guaraní,
neki csupán konyhanyelv volt a spanyol. Az újságok jóvoltából már
olvasott néhány oldalt Lugonestól meg a madridi Ortega y Gassettól; e két
mester stílusa igazolta a gyanúját, hogy az a nyelv, amelyet a sors rendelt
neki, inkább üres szószaporításra alkalmas, mintsem gondolatok vagy
szenvedélyek kifejezésére. Zenéről pedig csak annyit tudott, amennyit
minden derék koncertlátogató tud. Marta Pizarro San Luisba való volt;
műgonddal megfestett portrékkal kezdte pályáját – Juan Crisóstomo Lafinur
és Pascual Pringles ezredes képével –, amelyeket a Tartományi Múzeum
előrelátóan megvásárolt tőle. A helyi hősök arcképei után Buenos Aires
ódon házai következtek: a szerény patiókat szerény színekkel festette meg,
nem pedig oly hivalkodó eszközökkel, mint mások. Valaki azt mondta –
bizonyos, hogy nem Figueroáné volt –, hogy Marta Pizarro egész
művészete a 19. századi genovai mestereket követi. Mindig is volt bizonyos
versengés Clara Glencairn és Nélida Sara közt (a szóbeszéd szerint ez
blacktrush
(BlackTrush)
#1