Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Kell valamilyen szenvedély az élethez. E két asszony a festészetben lelt
rá, illetve abban a viszonyban, amit a festészet teremtett köztük. Clara
Glencairn Marta ellen s valamiképpen Martának festett; a versengésben
kölcsönösen egymás műveinek a bírái és magányos szemlélői voltak. Azt
hiszem, észrevehető a vásznaikon, amelyeket már senki sem méltatott
figyelemre, hogy kikerülhetetlenül hatottak egymásra. Ám ne feledjük,
hogy szerették egymást, s hogy ama baráti párbaj alatt mindvégig
makulátlan tisztességgel cselekedtek.
Akkoriban történt, hogy Marta – már nem volt olyan fiatal –
visszautasított egy házassági ajánlatot; már csak a párharcnak élt.
Clara Glencairn 1964. február 2-án meghalt ütőérdaganatban. A
napilapok hasábjain terjedelmes nekrológokat írtak róla, abból a fajtából,
amely nálunk még mindig elengedhetetlen műfaj, hiszen itt nem egyénnek
tartják a nőt, hanem a nem egyik példányának. Futólag megemlítették
festőszenvedélyét és kifinomult ízlését, majd dicsérték hitét, jóságát,
folytonos s szinte mindig névtelen jótékonykodását, hazafi őseit –
Glencairn tábornok részt vett a brazíliai hadjáratban – és a legfelső
körökben elfoglalt kimagasló helyét. Marta rájött, hogy immár értelmetlen
az élete. Még sosem érezte magát ennyire fölöslegesnek. Felelevenítette
egykori szárnypróbálgató képeit, s kiállított a Nemzeti Szalonban egy
mértéktartó portrét, amelyen a mindkettejük által csodált angol mesterek
stílusában festette meg Clarát. Volt, aki a legjobb művének tekintette. Nem
vett többé ecsetet a kezébe.
Ama csendes párbajban, amelyet csak mi, közeli barátok gyanítottunk,
nem voltak se győztes, se vesztes fordulatok, még csak nem is csapott össze
a két fél, s a fentebb becsületes tollal lejegyzett részleteken túl más látható
körülmény sem árulkodott róla. Csupán Isten a megmondhatója (kinek nem