Guayaquil
Én nem látom már a Plácido-öböl vizében tükröződő Higuerote csúcsát, én
nem jutok már el a Nyugati Államba, én nem fogom már megfejteni Bolívar
írását abban a könyvtárban, amelyet itt, Buenos Airesben oly sokféleképpen
képzelek magam elé, pedig annak bizonyára meghatározott alakja és nyúló
árnyéka van.
Ahogy átolvasom az előző bekezdést, hogy továbbszőjem, meglepetten
látom, hogy egyszerre mélabús és fellengzős a hangja. Lehet, hogy arról a
karibi köztársaságról senki sem beszélhet úgy, hogy legalább távolról ne
visszhangozza leghíresebb történészének, Józef Korzeniowski kapitánynak
a fenséges stílusát, csakhogy az én esetemben ennek más oka van. A
bevezető szakaszban engem az a a rejtett szándék vezérelt, hogy pátosszal
töltsek meg egy kissé kínos és felettébb jelentéktelen epizódot. A lehető
legbecsületesebben fogom elmondani a történetet; ezzel talán közelebb
jutok a megértéséhez. Amúgy is, ha az ember bevall egy tettet, többé már
nem szereplő, hanem tanú, vagyis szemlélő és elbeszélő, de már nem
elkövető.
Múlt pénteken történt az eset, ugyanebben a szobában, ahol most írok,
délután pontosan ebben az időben, épp csak most egy kicsit hűvösebb van.
Tudom, hogy igyekszünk elfelejteni a kellemetlen dolgokat; hadd foglalom
írásba az Universidad del Suron dolgozó Eduardo Zimmermann doktorral
folytatott beszélgetésemet, még mielőtt elhomályosítja a részleteket a
feledés. Most még egészen élesen emlékszem rá.