egyáltalán nem vagyok jó megfigyelő, de emlékszem arra, amit egy költő a
leírandó témához illő rútsággal „suta ruházati csín”-nek nevezett. Még most
is látom temérdek gombbal és zsebbel díszített, rikító kék öltönyét. Feltűnt,
hogy két műanyag tűvel rögzített csokornyakkendőt viselt, mint a bűvészek.
Bőr irattartó volt a kezében, benne pedig – gondoltam – sok-sok papír.
Katonastílusú, apró bajuszt viselt; a beszélgetés alatt szivarra gyújtott, s
akkor úgy éreztem, hogy túl sok minden látható azon az arcon. Trop
meublé, mondtam magamban.
Az egymásutániságra épülő nyelv a kelleténél jobban eltúlozza a jelzett
részleteket, hisz minden szó kötődik a lap valamely helyéhez, az olvasó
fejében pedig egy-egy pillanathoz; a felsorolt apró, külső vonásokon túl
olyan benyomást keltett a férfi, mint akinek hányatott a múltja.
A dolgozószobámban őrzök egy ovális arcképet a dédapámról, aki a
függetlenségi háborúban harcolt, és van néhány kardokkal, érmekkel és
zászlókkal teli vitrinem is. Egy-két magyarázó szó kíséretében
megmutattam a vendégnek a régi, dicső tárgyakat; gyorsan,
kötelességszerűen nézte őket, s mindig hozzátett – nem egészen
oktalankodás nélkül – egy-egy szót a magyarázatomhoz, de azt hiszem,
csak ösztönösen, gépiesen tette. Például azt monda:
- Helyes. Juníni ütközet. 1824. augusztus 6. Juárez lovassági rohama.
- Suárez – helyesbítettem.
Gyanítom, hogy szándékos volt a tévedés. Keleties mozdulattal széttárta
a karját, és felkiáltott: - Ez az első tévedésem, de nem az utolsó! Én csak a szövegeket falom,
és összekeverem a dolgokat; önben ellenben él az izgalmas múlt.
A v-t szinte f-nek ejtette.