Nem nagyon tetszett a hízelkedése. Több figyelemre méltatta a
könyveimet. Szinte szerelmes volt a tekintete, ahogy végigpásztázta a
címeket; emlékszem, ezt mondta:
- Á, Schopenhauer, aki sosem hitt a történelemben... Prágában nekem
is pont ez a Grisebach-féle kiadás volt meg, és azt hittem, hogy ezeknek a
kézre álló köteteknek a társaságában fogok megöregedni, csak hát épp a
történelem, egy őrültben testet öltött történelem elűzött az otthonomból, a
városomból. Most itt vagyok önnel, Amerikában, az ön kedves
otthonában...
Pontatlanul, de folyékonyan beszélt; érezhetően német akcentusához
selypítő spanyol sz-ek társultak.
Közben leültünk, és az utolsó mondatához kapcsolódva rátértem a
tárgyra. Ezt mondtam: - Errefelé irgalmasabb a történelem. Remélem, ebben a házban ér majd
a halál, ahol születtem. Ide hozta a dédapám a kardját, miután bejárta
Amerikát; itt tűnődtem a múlton, és itt írtam a könyveimet. Szinte azt
mondhatom, hogy sosem léptem ki ebből a könyvtárból, de most végre
útnak indulhatok, hogy bejárjam azt a vidéket, ahol eddig csak térképeken
kalandoztam.
Egy mosollyal igyekeztem enyhíteni a talán túlzott szónokiasságot. - Egy bizonyos karibi köztársaságra céloz? – kérdezte Zimmermann.
- Arra. S a közeli utazásnak köszönhetem a látogatását – válaszoltam.
Trinidad kávét szolgált fel. Megfontolt magabiztossággal folytattam: - Bizonyára tudja már, hogy engem bízott meg a miniszter azoknak a
Bolívar-leveleknek a lemásolásával és közreadásával, amelyek egy véletlen
folytán előkerültek Avellanos doktor irattárából. Ez a feladat most majd