szerencsés végzetként megkoronázza egész életem munkáját, azt, amit
valamiképpen a véremben hordozok.
Megkönnyebbültem, hogy elmondtam, amit el kellett mondanom. Úgy
tűnt, Zimmermann nem figyelt rám; tekintetével nem az arcomat nézte,
hanem a hátam mögött lévő könyveket. Először bizonytalanul, aztán
határozottabban bólintott:
- A vérében. Ön az igazi történész. Önnek a felmenői bejárták Amerika
tájait, nagy csatákban küzdöttek, az én – névtelen – családom pedig alig
került ki a gettóból. Ön a vérében hordozza a történelmet, hogy ékes szavait
idézzem; önnek épp csak meg kell hallania a titkos hangot. Nekem ellenben
el kell utaznom Sulacóba, s iratokat, talán apokrif iratokat kell
megfejtenem. Higgye el, doktor úr, irigylem.
Se sértés, se gúny nem érződött a szavaiból; egyfajta akarat
fogalmazódott meg bennük, mely a múlthoz hasonlóan
visszafordíthatatlanná tette a jövőt. Az érvei nyomtak a legkevesebbet a
latban; a férfiban volt az erő, nem az érvelésében. Zimmermann tanárosan
kimért tempóban folytatta: - Bolívart (pardon, San Martínt) illetően az ön álláspontja, kedves
mester, meglehetősen jól ismert. Votre siège est fait. Még nem böngésztem
át Bolívar szóban forgó levelét, de elkerülhetetlen vagy legalábbis jogos a
feltételezés, hogy Bolívar önigazolásképpen írta. Ám az a felfújt levél,
akárhogy nézzük is, az ügynek csak a bolívari és nem a San Martín-i
oldalára vet majd fényt. S ha egyszer megjelenik, fel kell becsülni, meg kell
vizsgálni, át kell juttatni a kritikusok rostáján, s ha szükséges, meg kell
cáfolni. És nincs önnél alkalmasabb személy, hogy – lupével a kezében –
kimondja a végső szót. S ha a tudományos pontosság megkívánja,
használjon szikét, bonckést! Engedelmével azt is hozzáteszem, hogy a levél