köntörfalaz, mást se mond, csak példabeszédet.
- Hát maga hogy van? – kérdezte még, némi habozás után.
- Nem tudom pontosan, hány könyvet írsz majd, de az biztos, hogy túl
sokat. Fantasztikus novellákat fogsz írni, és olyan verseket, amelyek
teneked nagyobb örömöt szereznek, mint másoknak. Majd tanítasz, mint az
apád és még annyian a családban.
Jólesett, hogy nem firtatta, mi lett a könyvek sorsa: siker vagy bukás.
Más hangon folytattam: - Ami a történelmet illeti... Megint volt egy háború, nagyjából
ugyanazok harcoltak egymás ellen. Franciaország csakhamar megadta
magát; Anglia és Amerika újból megvívta a szokásos waterlooi csatát egy
Hitler nevű német diktátor ellen. 1946 körül ismét föltűnt egy újabb Rosas
Buenos Airesben, szakasztott a rokonunk. Ötvenötben Córdoba tartomány
mentett meg bennünket, mint annak idején Entre Ríos. Rossz idők járnak
mostanában. Oroszország világuralomra tör; Amerika meg húzódozik a
nagyhatalmi szereptől, fogva tartja egy babona, a demokrácia. Országunk
napról napra falusiasabb. Falusiasabb és önteltebb, mintha csak
szemellenzőt viselne. Nem csodálnám, ha maholnap latin helyett guaranit
tanítanának az iskolában.
Észrevettem, hogy alig figyel rám. Meg volt illetődve, ösztönös
félelemmel töltötte el valami, ami lehetetlen, de mégis bizonyos. Én sose
voltam apa, mégis olyan szeretet támadt bennem ez iránt a szegény fiú
iránt, mintha vér volna a véremből és hús a húsomból. Megláttam, hogy
könyvet szorongat a kezében. Megkérdeztem, hogy mi az. - Fjodor Dosztojevszkij műve, a Megmételyezettek vagy talán Ördögök
- válaszolta némi büszkeséggel.
- Már nemigen emlékszem rá. Jó könyv?