Alig mondtam ki, máris megéreztem, hogy szentségtörő kérdést tettem
föl.
- Az orosz mester – darálta – mindenki másnál mélyebbre hatolt a szláv
lélek rejtelmeibe.
Ahogy hallgattam a szavalását, úgy láttam, hogy megnyugodott egy
kicsit.
Kérdeztem, hogy még mi mást olvasott a mestertől.
Két-három könyvet említett, köztük A hasonmást.
Kérdeztem, hogy olvasás közben jól meg tudja-e különböztetni a
szereplőket, mint Joseph Conradnál, és hogy a szerző egész életművét át
akarja-e tanulmányozni. - Hát, azt azért nem... – válaszolta kissé meghökkenve.
Kérdeztem, hogy mit ír, és azt mondta, egy versesköteten dolgozik, az
lesz a címe, hogy Vörös himnuszok. De arra is gondolt, hogy Vörös
ritmusok. - Miért ne? – mondtam neki. – Egész jó elődökkel dicsekedhetsz. Ott
van Rubén Darío és a kék vers, meg Verlaine és a szürke dal.
Ügyet se vetett rám; kifejtette, hogy az ő könyve az emberi testvériséget
fogja megénekelni. Napjaink költője nem fordíthat hátat korának.
Elgondolkodtam, és megkérdeztem, hogy csakugyan testvérének érez-e
mindenkit. Teszem azt, minden temetkezési vállalkozót, minden postást,
minden búvárt, mindenkit, aki a páros oldalon lakik, minden afóniást
satöbbi. Azt mondta, hogy könyve az elnyomottak és nyomorgók nagy
tömegeiről szól. - A te szegény, elnyomott tömegeid – válaszoltam –, ezek csak üres
szavak. Csak az egyén létezik, ha egyáltalán létezik valaki. Tegnapi ember