- Én is. Elmehetnénk együtt.
A friss havon eltávolodtunk a háztól. Egy lélek sem járt a vidéken.
Javasoltam, hogy menjünk el Thorgate-be, néhány mérföldre fekszik a
folyó mentén lefelé. Tudom, hogy már szerelmes voltam Ulricába; senki
mást nem kívántam volna magam mellé.
Hirtelen távoli farkasüvöltést hallottam. Addig soha nem hallottam
farkasüvöltést, de tudom, hogy farkas volt. Ulrica nem lepődött meg.
Rövidesen megszólalt, mintha fennhangon gondolkozna: - Az a néhány szegényes kard, amelyet tegnap a yorki székesegyházban
láttam, jobban meghatott, mint az oslói múzeum hatalmas hajói.
Útjaink keresztezték egymást. Ulrica aznap délután Londonba indult; én
Edinburghba. - Az Oxford Streeten – mondta – végigjárom majd De Quincey útját,
aki a londoni tömegben elvesztett Annáját kereste. - De Quincey – feleltem – felhagyott a keresésével. Én keresni fogom
őt, amíg élek. - Talán – mondta halkan – most megtaláltad.
Megértettem, hogy megtehetem azt a nem remélt mozdulatot, és
megcsókoltam a száját meg a szemét. Szelíd határozottsággal eltolt
magától, aztán kijelentette: - A thorgate-i fogadóban a tiéd leszek. Kérlek, addig ne nyúlj hozzám.
Jobb így.
Egy idősödő legényembernek a felkínált szerelem olyan ajándék, amit
már nem remél. A csodának joga van feltételeket szabni. Popayanban töltött
kamaszkoromra gondoltam, és egy texasi lányra, aki tiszta és karcsú volt,
mint Ulrica, és aki megtagadta tőlem a szerelmét.
blacktrush
(BlackTrush)
#1