Elmondta, hogy későn ért a múzeumba, de amikor megtudták, hogy
norvég, beengedték.
Az egyik jelenlevő megjegyezte:
- Nem ez az első alkalom, hogy a norvégok bejönnek Yorkba.
- Úgy van – mondta a lány. – Anglia a miénk volt, és elvesztettük, ha
ugyan valaki birtokolhat valamit, vagy valami elveszhet egyáltalán.
Akkor néztem rá. William Blake egyik sora ezüstösen szelíd vagy
aranyos fénnyel haragvó lányokról beszél, Ulricában azonban az aranyos
csillogás és a szelídség együtt volt. Vékony, magas teremtés volt, a vonásai
markánsak, a szeme szürke. Nem is annyira az arca, mint inkább nyugodt
titokzatosságot sugárzó arckifejezése fogott meg. Könnyedén mosolygott,
és a mosolya mintha eltávolította volna. Fekete ruhát viselt, ami ritkaság
északon, ahol színekkel igyekeznek vidámabbá tenni a környezet
fénytelenségét. Tiszta és szabatos angolsággal beszélt, és kissé ropogtatta az
r-eket. Nem vagyok jó megfigyelő; apránként fedeztem fel ezeket a
dolgokat.
Bemutattak egymásnak. Azt mondtam neki, hogy a bogotai Universidad
de los Andesen tanítok. Elárultam, hogy kolumbiai vagyok.
Elgondolkozva megkérdezte tőlem: - Mit jelent kolumbiainak lenni?
- Nem tudom – feleltem. – Afféle hitvallás.
- Mint norvégnek lenni – felelte.
Semmi egyéb nem jut eszembe abból, amiről aznap este beszélgettünk.
Másnap korán lementem az ebédlőbe. Az ablakon át láttam, hogy az éjjel
havazott; a kopár földek belevesztek a reggelbe. Senki más nem ült ott.
Ulrica odahívott az asztalához. Azt mondta, szeret egyedül sétálni.
Eszembe jutott Schopenhauer egyik tréfás mondása, és azt feleltem: