Ha én Sigurd vagyok – feleltem –, te Brünhilda leszel.
A séta elhúzódott.
Ismered a mondát? – kérdeztem tőle.
Hát persze – felelte. – A tragikus históriát, amelyet a németek
tönkretettek a kései Nibelung-énekükkel.
Nem akartam vitatkozni, és azt mondtam neki:
Brünhilda, úgy sétálsz, mintha azt szeretnéd, hogy egy kard feküdjön
köztünk az ágyban.
Hirtelen a fogadó elé értünk. Nem lepett meg, hogy mint a másikat, ezt
is Northern Inn-nek hívják.
A lépcső tetejéről Ulrica odakiáltott nekem:
Igazán hallottad a farkast? Már nincsenek farkasok Angliában. Siess!
Amikor felmentem az emeletre, láttam, hogy a falakat, William Morris
stílusában, mélyvörös színű, egymásba fonódó gyümölcsökkel és
madarakkal díszített tapéta borítja. Ulrica lépett be elsőnek. A sötét szoba
alacsony, nyeregtetős helyiség volt. A várva várt ágy megkettőződött egy
homályos tükörben, a fényezett mahagóni pedig a Szentírás tükrére
emlékeztetett. Ulrica már levetkőzött. Az igazi nevemen hívott, Javiert
mondott. Láttam, hogy sűrűbben esik a hó. És már nem voltak se bútorok,
se tükrök. És nem volt kard sem közöttünk. Mint a homok, úgy pergett az
idő. Évszázados módon folyt a szerelem a sötétben, és én először és utoljára
tettem magamévá Ulrica tükörképét.
