Azt hiszem, ekkor szólt közbe Fermín:- Ferri a digókat képviseli – mondta, és fölnevetett.
Don Alejandro szigorúan ránézett, és kimérten azt felelte: - Ferri úr a bevándorlókat képviseli, akiknek munkája föllendíti az
országot.
Fermín Eguren ki nem állhatott engem. Sok mindenre büszke volt: arra,
hogy uruguayi, hogy kreol, hogy minden nő vonzónak találja, hogy drága
szabónál dolgoztat, és – ezt aztán sose fogom megérteni – arra, hogy baszk
származású; pedig ez a népség kiszorult a történelemből, és mást se csinált,
csak tehenet fejt.
Egy egészen köznapi eset végleg megrontotta a viszonyunkat. Az egyik
ülés után Eguren azt javasolta, hogy menjünk el a Junín utcába. Nem
csábított a dolog, de belementem, nem akartam, hogy rajtam köszörülje a
nyelvét. Fernández Irala is velünk jött. Éppen kifelé tartottunk a bordélyból,
amikor egy tagbaszakadt emberrel találtuk szembe magunkat. Eguren egy
kicsit részeg lehetett, mert taszított rajta egyet. Akkor az ember elállta az
utunkat, és így szólt: - Innen ugyan ki nem megy senki, hacsak ezzel a késsel szembe nem
néz.
Emlékszem, hogy csillant meg az acél a kapualj homályában. Eguren
rémülten visszahőkölt. Én is megszeppentem, de dühömben meg is
feledkeztem a riadalmamról. Odakaptam a korcomhoz, mintha fegyver után
nyúlnék, és ráripakodtam: - Majd odakint az utcán számolunk.
Az ismeretlen megjuhászodott, és mindjárt alább adta: - Ez igen, ilyen az igazi férfiember. Csak próbára akartam tenni
magukat, barátom.