Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

korának majdnem minden úriembere, szabadgondolkodó volt, jobban
mondva agnosztikus, de érdekelte a teológia, mint ahogy Hinton csalafinta
kockái vagy az ifjú H. G. Wells jól megszerkesztett lidércnyomásai is
érdekelték. Szerette a kutyákat; volt egy nagy juhászkutyája, melyet távoli
szülőfaluja, Lichfield emlékére Samuel Johnsonnak nevezett el.
A Vörös Ház egy dombtetőn állt, melynek nyugati oldalán egy sivár
árterület húzódott. A rácskerítés mögött elültetett araukáriafák mit sem
enyhítettek a ház komorságán. Cserép helyett palából készült nyeregteteje
és a négyszögletes óratorony szinte agyonnyomta a falakat meg azt az egy-
két ablakot, ami volt a házon. Gyerekkoromban még úgy fogadtam el ezt a
csúnyaságot, mint ahogy azokat az összeférhetetlen dolgokat is elfogadjuk,
melyek csak a létezésük folytán viselik az „univerzum” nevet.
1921-ben tértem haza Argentínába. Addigra a viták elkerülése végett
elárverezték a házat; egy külföldi vette meg, Max Preetorius, aki a dupláját
ígérte rá a legmagasabb licitre. Még aznap, hogy aláírta a papírokat, estefelé
két emberével kiment a házhoz, és az összes bútort, összes könyvet, összes
háztartási eszközt kihordták a Csorda úttól nem messze elterülő
szeméttelepre. (Szomorúan gondoltam vissza a Hinton-kötetek grafikonjaira
és a nagy földgömbre.) Másnap felkereste Muirt, és arra kérte, végezzen el
bizonyos változtatásokat a házon, amit az felháborodva visszautasított.
Később aztán egy fővárosi cég vállalta az átépítést. A helybeli asztalosok
nem voltak hajlandók újra bebútorozni a házat; végül is egy glew-i ember,
egy bizonyos Mariani állt rá, hogy teljesítse a Preetorius által megszabott
feltételeket. Éjszaka kellett végeznie a munkát, zárt ajtók mögött, két héten
át. Az új lakó is éjszaka költözött be a Vörös Házba. Az ablakok nem
nyíltak ki többé, de a sötétben látni lehetett, hogy fény szűrődik ki rajtuk. A
tejesember egy hajnalon belebotlott a járdán döglötten heverő