Amikor följutottam, reszkető kézzel megint meggyújtottam a villanyt. A
földszinten még csak bontakozóban lévő lidércnyomás idefönt kipattant, és
szétterült az egész szobában. Igen sok tárgy volt itt, vagy csak néhány, de
sokféle részből összeszerkesztve. Most éppen egy hosszú és nagyon magas,
U alakú műtőasztal-féleség jut eszembe, két végén kerek lyukakkal. Arra
gondoltam, hogy talán a ház lakójának ágya lehet, mely ferde vetületben
rajzolja ki a szörnyalakot, mint egy állatot vagy istent az árnyéka. Lucanus
valamelyik lapjáról – évekkel ezelőtt olvastam, és már el is felejtettem – a
számra jött az amphisbaina szó, mely sejteti, ha éppen nem is meríti ki azt,
amit később megpillantottam. Egy V alakú tükörrendszerre is emlékszem, a
fejem fölötti homályból derengett elő.
Milyen lehet a ház lakója? Mit kereshet ezen a bolygón, mely nem
kevésbé irtózatos számára, mint ő a mi számunkra? Az asztronómiának
vagy az időnek mely titkos tartományaiból, mely ősrégi és ma már
kiszámíthatatlan alkonyatból jött ide, ebbe a dél-amerikai külvárosba, és
éppen ezen az estén?
Éreztem, hogy betolakodó vagyok e káoszban. Odakint elállt az eső.
Ránéztem az órámra, és rémülten láttam, hogy már majdnem két óra van.
Égve hagytam a villanyt, és óvatosan kezdtem leereszkedni a lépcsőn. Ha
fölkapaszkodtam, talán lejutni sem lehetetlen. Lejutni, mielőtt visszatér a
ház lakója. Arra gondoltam, hogy talán azért nem zárta be a két ajtót, mert
nem tudja bezárni.
Lábam már az utolsó előtti lépcsőfokon volt, amikor hallottam, hogy
valami jön fölfelé a rámpán: lassan, súlyosan, többszörösen. Kíváncsiságom
erősebb volt a félelmemnél, és nem csuktam be a szemem.
Székács Vera fordítása