Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

előre. Az ég és a föld egyaránt fenyegetett. A ház ajtaja is félig nyitva volt.
A zápornak egy újabb rohama az arcomba vágott. Beléptem a házba.
Odabent fel volt szedve a kőpadló; a sűrű gyom felverte puszta földön
lépkedtem. Édeskés, émelyítő szag áradt mindenünnen. Jobbra vagy balra,
nem is tudom pontosan, egy kőrámpába botlottam. Gyorsan felmentem
rajta. Jóformán ösztönösen csavartam egyet a villanykapcsolón.
Az ebédlő és a könyvtár közt, amely emlékeimben élt, most nem volt ott
a válaszfal: egyetlen nagy, kopár terem lett belőlük, alig egy-két bútorral. A
bútorok leírására nem vállalkozom, mert nem vagyok biztos benne, hogy
láttam őket, bár vakító fehér fény öntötte el a termet. Mindjárt
megmagyarázom. Ahhoz, hogy egy dolgot lássunk, meg kell értenünk. A
karosszék utal az emberi testre: formájára, végtagjaira; az olló a vágás
műveletére. Mit mondhatunk egy lámpáról vagy egy járműről? A vadember
nem igazán látja a misszionárius Bibliáját; az utas nem úgy látja a hajó
kötélzetét, mint a matrózok. Ha valóban látnánk a világmindenséget, talán
megértenénk.
A képtelen formák közül, melyek elém tárultak azon az éjszakán, egyik
sem felelt meg az emberi testnek vagy valamilyen emberi ésszel felfogható
használatnak. Elfogott a rémület; iszonyodva néztem őket. A terem egyik
sarkában meredek, szinte függőleges lépcsőt pillantottam meg, mely az
emeletre vezetett. A széles vas lépcsőfokok közt – tíz lehetett, nem több –
szabálytalan közök voltak. Ez a lépcső, mely kezekre és lábakra engedett
következtetni, érthető volt, és valamiképpen megnyugtatott. Eloltottam a
lámpát, és egy darabig várakoztam. Semmi zaj nem hallatszott, de az
érthetetlen tárgyak jelenléte kínosan hatott rám. Végül rászántam magam,
és elindultam a lépcső felé.