évemet készültem betölteni éppen; ő jóval idősebb volt, s úgy hírlett, bátor
legény. Rendkívül ügyesen mozgott: ha játékból pofozkodni kezdett a
többiekkel, mindig az ellenfele arca lett szutykos. Egyik pénteken azt
javasolta, hogy másnap este menjünk be a faluba mulatni. Természetesen
beleegyeztem, pedig nem is tudtam pontosan, miről van szó. Előre
megmondtam neki, hogy nem tudok táncolni; azt felelte, egykettőre
megtanulja azt az ember. Vacsora után, úgy fél nyolc tájban indultunk
útnak. Rufino úgy kicsípte magát, mint aki nagy mulatságba készül, még
egy ezüst tőr is fénylett az övében; én bezzeg otthon hagytam a
zsebkésemet, mert féltem, kigúnyolnak vele. Kisvártatva megpillantottuk a
falu első házait. Még sosem jártak Lobosban? Mindegy; egyik porfészek
olyan, mint a másik; még abban is, hogy mindegyik különbnek képzeli
magát. Ugyanazok a földes sikátorok, ugyanolyan gödrök; ugyanolyan
alacsony házak mindenhol, amiktől még nagyobbra van a lovas ember.
Rózsaszínűre vagy égszínkékre festett ház előtt szálltunk le lovunkról az
egyik sarkon; az volt rá kiírva: La Estrella. A palánkhoz már több, jól
fölszerszámozott ló volt kikötve. Az utcára nyíló, félig tárt ajtón fényt
láttam kiszűrődni. A kapualjból tágas helyiség nyílott, benne hosszú
deszkapadok voltak, ezek között pedig sötétlő ajtók; ki tudja, hová
vezethettek. Sárgás szőrű kölyökkutya futott elém, csaholva üdvözölt. Elég
sokan voltak már ott; vagy fél tucat fehérnép sürgölődött virágos
vászonblúzban. Egy méltóságteljes, tetőtől talpig feketébe öltözött
asszonyban a ház úrnőjét gyanítottam. Rufino köszöntötte az asszonyt, és
azt mondta:
- Hoztam magának egy új barátot, nem éppen lóra termett.
- Vagy megszokik, vagy megszökik – válaszolta az asszony.