Így is történt, s egy pillanat múlva már a földes utcán találtam magam.
Holdfényes éjszaka volt. Csendőr őrmester őrködött a vályogfalnál
puskával, föltűzött szuronnyal. Elnevette magát, és azt mondta:
- Na, úgy látom, te is a kakasokkal kelsz.
Válaszolhattam valamit, de már ügyet sem vetett rám. A falról egy
ember csüggeszkedett alá hirtelen. Az őrmester nyomban beledöfte a
szuronyát. Az ember a földre esett, s ott maradt a hátán fekve; nyögött,
bugyogott a vére. Eszembe jutott a kutya. Az őrmester, hogy végezzen vele,
még egyszer a férfiba döfte a bajonettet. S valami öröm érződött a
hangjában, mikor azt mondta: - Látod, mire mentél a pufogtatással, Moreira?
Mindenfelől összefutottak az egyenruhások, akik már előbb körülvették
a házat, s nyomukban a szomszédok is előmerészkedtek. Andrés Chirinónak
erőlködnie kellett, hogy kirántsa a fegyvert. Mindenki kezet akart szorítani
vele. Rufino nevetve mondta a halottra: - Na, ez a koma se döfköd többé!
Én csoportról csoportra járva meséltem az embereknek, amit láttam.
Egyszerre nagy fáradtságot éreztem; mintha lázam is lett volna. Kibújtam a
kíváncsiak gyűrűjéből, megkerestem Rufinót, és hazamentünk. Lóháton ért
bennünket a hajnal fehér fénye. Nem egyszerűen fáradt voltam; teljesen
elkábítottak e hirtelen rám szakadt dolgok.” - Annak az éjszakának nagy zuhataga – mondta apám.
A másik bólintott: - Úgy van. Néhány röpke óra leforgása alatt megismertem a szerelmet,
és szembenéztem a halállal. Minden ember megismerkedik előbb-utóbb
mindennel, vagy legalábbis azzal, amit megismernie adatott, én azonban