Rufinót, aki épp az ajtóban állt. Rufinónak torkán akadt a szó, és gyorsan
kitért az útból. A ház úrnője, aki addig el sem mozdult a helyéről, most
felállt, és azt mondta nekünk:
- Ez Juan Moreira.
Annyi idő múltával már nem tudom, hogy arra a férfira emlékszem-e,
akit azon az éjszakán ismertem meg, vagy arra, akit később annyiszor
láttam a lovardában. Emlékezetemben hosszú haja és Podestára emlékeztető
fekete szakálla jelenik meg, de sápadt, himlőhelyes arca is eszembe jut. A
kiskutya örvendezve rohant oda hozzá. A következő pillanatban már a hátán
fekve, rugdalózva döglődött a földön: bikacsökkel csapta agyon Moreira. S
itt kezdődik igazából a történet.
Nesztelenül az egyik ajtóhoz lopóztam: szűk folyosóra, lépcsőre nyílt.
Odafönn elbújtam egy sötét szobában. A rendkívül alacsony ágyon kívül
már nem is emlékszem, hogy volt-e ott más bútor. Remegtem. Alattam
egyre tartott a kiabálás, és üvegcsörömpölés is hallatszott. Felfelé
kapaszkodó női léptekre lettem figyelmes, s egyetlen pillanatra mintha
valami fény is megvillant volna. Majd a Rabmadár hangját hallottam;
mintegy suttogva engem hívott. - Én szolgálni vagyok itt, de csak a békés embereket. Jer közelebb, nem
bántalak.
Már levetette a blúzát. Melléfeküdtem, s kezemmel az arcát kerestem.
Nem tudom, mennyi idő telt el. Szó, csók egyetlenegy sem esett.
Kibontottam a copfját, és előbb lágy hajával, majd ővele játszadoztam. Nem
láttuk többé egymást, a nevét sem tudtam meg soha.
Lövés rebbentett szét bennünket. Rabmadár azt mondta: - Kijutsz a másik lépcsőn.