A tükör és a maszk
A clontarfi csata után, melyben porig aláztatott a norvég, a nagy király
beszélt a költővel, és ezt mondta neki:
- A legfényesebb hőstett is elveszíti ragyogását, ha szavak pénzére nem
váltják. Azt akarom, hogy megénekeld győzelmemet és dicsőségemet. Én
leszek Aeneas; te pedig Vergiliusom leszel. Képesnek tartod magad rá, hogy
véghezvidd e vállalkozást, mely mindkettőnket halhatatlanná tesz? - Igen, király – mondta a költő. – Ollan vagyok. Tizenkét télen át
tanultam a metrika tudományát. Emlékezetből tudom mind a
háromszázhatvan fabulát, amely az igazi költészet alapja. Ulster és Munster
dalfüzéreit maguktól zengik hárfám húrjai. A törvények felhatalmaznak rá,
hogy bőkezűen ontsam a nyelv legősibb hangjait s a legösszetettebb
képeket. Elsajátítottam a titkosírást, amely megvédi művészetünket a
tolakvó, vizsla szemektől. Ünnepi versbe foglalok szerelmet, marhalopást,
hajóutat, háborút. Ismerem Írország valamennyi királyi családjának
mitológiai eredetét. Értek a füvekhez, a csillagjósláshoz, a matematikához
és a kánoni joghoz. Nyilvános versenyben győztem le vetélytársaimat.
Betörtem magam a szatíraírásra is, melytől különben viszketegséget, sőt
leprát is kaphat az ember. Tudok bánni a karddal is, amint a csatában
bebizonyítottam. Csak egyvalamire vagyok kevés: hogy megköszönjem
mindazt a kegyet, melyet rám pazarolsz.
A király, akit hamar elfárasztott a sok és felesleges beszéd,
megenyhülve mondta a költőnek: