motorosok kíséretében, és fényképészek sáskahada várta érkezésüket. Talán
amputálták a lábukat, mondogatta az anyám. A kép és a nyomtatott betű
valóságosabb volt, mint maguk a dolgok. Csak az volt igaz, amit
kinyomtattak. Esse est percipi (lenni annyi, mint képpé lenni), ez volt a mi
furcsa világképünk alfája és ómegája. A tegnapban, amelyben élnem
adatott, hiszékenyek voltak az emberek: elhitték, hogy ez vagy az az
árucikk jó, csak mert maga a gyártó azt állítja. Gyakori volt a lopás, pedig
mindenki pontosan tudta, hogy a pénz nem boldogít, és nem ad
megnyugvást.
- Pénz? – kérdezte. – Ma már nincsenek szegények, senki sem
nyomorog, hisz az biztosan elviselhetetlen volt; és gazdagok sincsenek,
hiszen a gazdagság a közönségesség legkényelmetlenebb formája. Ma már
mindenki űz valamely foglalkozást. - Akárcsak a rabbik – mondtam.
Mintha nem értette volna, nem válaszolt. - Városok sincsenek – folytatta. – Bahía Blanca romjainak alapján,
melyeket kíváncsiságból magam tártam föl, nem sokat vesztettünk. Mivel
nincs tulajdon, nincsen örökség sem. Mire az ember betölti századik
életévét, már képes rá, hogy szembenézzen önmagával, hogy szembenézzen
magányával. Akkorra már nemzett egy gyereket. - Egyet? – kérdeztem.
- Igen. Egyetlenegyet. Nem érdemes szaporítani az emberi fajt.
Egyesek szerint az emberiség csak az istenség egyik szerve, amely által
tudatára ébred a világmindenség létének, de azt már senki sem tudja
biztosan, hogy vajon az istenség létezik-e. Azt hiszem, éppen most vitatják
meg, hogy mik lennének az előnyei és a hátrányai az emberek fokozatos
vagy egy időben történő öngyilkosságának. De térjünk vissza a tárgyhoz.