Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal
a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja a könyvet. A
bankjegyeket számolatlanul tette el.
Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvég jarlsokról beszélgettünk,
akik a szigetet igazgatták. Már beesteledett, amikor elment. Soha többé nem
láttam, a nevét sem tudom.
Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyvet, de végül is úgy
döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem.
Lefeküdtem, de nem aludtam. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát
gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik
oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem
emlékszem, melyik, a kilencedik hatványra volt emelve.
Kincsemet senkinek sem mutattam meg. A birtoklás boldogságába
félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a
gyanú, hogy talán nem is végtelen.
Ez a két aggály csak tovább növelte régi embergyűlöletemet. Néhány
barátom maradt csupán, de őket is kerülni kezdtem. A könyv rabja lettem,
alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és
borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a
dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer
oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécésorrendű
noteszben, melyet nemsokára teleírtam. A képek egyszer sem ismétlődtek
meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket nekem hagyott az
álmatlanság, a könyvről álmodtam.
Közeledett a nyár vége, és rájöttem, hogy valóságos szörnyeteg ez a
könyv. Mit se használt, hogy arra gondoltam: én sem vagyok különb, aki a
szememmel észlelem, tíz ujjammal tapintom. Éreztem, hogy ez valami