Feltevései ingereltek. Megkérdeztem:- Ön bizonyára vallásos ember, igaz?
- Igen, presbiteriánus vagyok. Tiszta a lelkiismeretem. Biztos vagyok
benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, mikor ördögi bibliáját az
Úr Igéjére cseréltem.
Megnyugtattam, hogy nincs oka hibáztatnia magát, s megkérdeztem,
hogy utazóban jár-e ezen a tájon. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány
napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót, és hogy
az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen
szeretem, már Stevenson és Hume miatt is. - És Robbie Burns miatt – tette hozzá.
Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a végtelen könyvet.
Színlelt közömbösséggel kérdeztem: - Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British
Museumnak? - Nem. Magának ajánlom föl – válaszolt, és egy komoly összeget
szabott meg.
Azt válaszoltam, hogy ezt az összeget nem áll módomban kifizetni, ami
igaz is volt, és elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást. - Cserét ajánlok, uram – mondtam neki. – Ezt a kötetet ön egy marék
rúpiáért és a Szentírásért cserélte; a nyugdíjam egy részét, melyet az imént
kaptam meg, és Wiclif gót betűs Bibliáját kínálom önnek. A szüleimtől
örököltem. - A black letter Wiclif – suttogta.
Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt és a könyvet. Forgatta a
lapokat, és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt. - Áll az alku – mondta.