már csak a korlát meg – erre jól emlékszem – egy köztéri pad árválkodott.
Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó.
Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem.
Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva,
halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem.
Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a
lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.
- De különös – mondta –, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban
persze semmi sem különös.
Ijedten kérdeztem meg: - Tehát mindez csak álom?
- Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.
Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre: - Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az
éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel? - Nem is tudom – feleltem kábán. – De tegnap volt a hatvanegyedik
születésnapom. - Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a
nyolcvannegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25-e van. - Hát még annyi évet kell várnom? – suttogtam.
- Nekem már szinte semmi sincs hátra – vágta rá nyersen. – Bármikor
meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és
még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még
a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.
Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette
Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a