Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

(BlackTrush) #1

már csak a korlát meg – erre jól emlékszem – egy köztéri pad árválkodott.
Az volt a szálló legfelső szobája. Lenyomtam a kilincset, s kinyílt az ajtó.
Valaki égve felejtette a csillárt. Az irgalmatlan fényben magamra ismertem.
Ott voltam hát, hanyatt a keskeny vaságyban, megöregedve, lesoványodva,
halálsápadtan, s tekintetemmel a magas gipszpárkányzatot fürkésztem.
Egyszerre csak megszólalt a hang. Nem az én hangom volt, hanem a
lemezeimről ismert, bántó, szenvtelen hang.



  • De különös – mondta –, ketten vagyunk, és mégis egyek. Álomban
    persze semmi sem különös.
    Ijedten kérdeztem meg:

  • Tehát mindez csak álom?

  • Álom, minden bizonnyal az utolsó álmom.
    Rámutatott az éjjeliszekrény márványlapján álló üres üvegre:

  • Csakhogy neked még sokat kell álmodnod, míg eljutsz eddig az
    éjszakáig. Te hogy állsz most az időddel?

  • Nem is tudom – feleltem kábán. – De tegnap volt a hatvanegyedik
    születésnapom.

  • Mire elérkezel virrasztásodban ma éjjelig, tegnappal betöltöd a
    nyolcvannegyedik esztendőt. Ma 1983. augusztus 25-e van.

  • Hát még annyi évet kell várnom? – suttogtam.

  • Nekem már szinte semmi sincs hátra – vágta rá nyersen. – Bármikor
    meghalhatok, eltűnhetek abban a világban, amelyről semmit sem tudok, és
    még mindig a hasonmásomról álmodom. Elkoptatott téma ez, amelyet még
    a sok tükör meg Stevenson hagyott rám.
    Megéreztem, hogy búcsúképpen s nem tudálékosságból említette
    Stevensont. Mivel azonos voltam vele, értettem a nyelvén. Ám még a

Free download pdf