Halvány mosoly villant föl a megvénült arcon. Megéreztem, hogy
valamiképpen az én mosolyom tükröződött rajta.
- Hazudtunk – mondta –, mert egy helyett két személynek éreztük
magunkat. Igazában pedig ketten vagyunk, és mégis ugyanazok.
Bosszantott ez a beszélgetés. Meg is mondtam neki. Aztán hozzátettem: - S te onnan, 1983-ból nem árulsz el semmit a hátralevő éveimről?
- Ugyan mit mondhatnék neked, szegény Borges? Ugyanazok a bajok
ismétlődnek majd, amelyekhez már hozzászoktál. Magadra maradsz ebben
a lakásban. Csak tapogatod majd a számodra olvashatatlan könyveket, a
Swedenborg-emlékérmet s a Szövetségi Kereszttel díszített fatálcát. A
vakság nem azonos a sötétséggel; egyfajta magány az. S eljutsz még
egyszer Izlandra. - Izland! A vizek országa!
- Rómában felidézed Keats sorait, akinek neve, mint mindenkié, a vízre
íratott. - Sosem jártam Rómában.
- Tudok még mást is. Megírod majd a legjobb versünket, mégpedig egy
elégiát. - A... halálára – mondtam. De nem mertem kimondani a nevet.
- Ugyan! Az az asszony túlél téged.
Mindketten elhallgattunk. Majd így folytatta: - Megírod álmaink könyvét, melyet oly régóta tervezünk. 1979 táján
majd ráébredsz, hogy állítólagos életműved nem egyéb, mint piszkozatok,
vegyes piszkozatok sora, s akkor hiún, babonásan engedsz a kísértésnek, és
megírod a nagy művedet. Ugyanaz a babona hajt majd, amely Goethe
Faustját adta nekünk, meg a Salammbôt s az Ulyssest. Bármily hihetetlen,
én sok-sok oldalt teleróttam.