- A mű végére érvén aztán rádöbbentél a kudarcra.
- Még annál is rosszabbul jártam. Rájöttem, hogy a szó legnyomasztóbb
értelmében remekmű az a könyv. Nemes céljaimból csupán egy-két lapra
futotta: a többit útvesztők és kések töltik meg, hősök, akik tükörképnek
hiszik magukat, tükörképek, akik valóságosnak vélik magukat, s benne van
az éjszakák tigrise, a vérünkben lappangó hajdani viszály, az elvakult,
végzetes Juan Muraña, Macedonio hangja, a holtak körmével kivájt hajó, a
délutáni óangoltanulás. - Ismerős ez a múzeum – vetettem közbe gúnyosan.
- S ott van még a sok csalóka emlék is, a jelképek kétértelmű, játszi
használata, a végeérhetetlen felsorolások, a prózaiság ügyes kiaknázása és a
hibás szimmetriák, melyeket oly önfeledten tárnak föl a kritikusok, s
megannyi idézet, amelyek nem mindig fiktívek. - És kiadtad azt a könyvet?
- Egy ideig – érzelgősen, komolytalanul – azzal áltattam magam, hogy
megsemmisítem, talán elégetem. Végül álnéven mégiscsak megjelentettem
Madridban. Ügyetlen Borges-epigont láttak a szerzőben, azt rótták fel neki,
hogy nem igazi Borges, és hogy csak a külsőleges vonásokat vette át a
mintából. - Ez nem lep meg – mondtam. – Végül is minden író önmaga
legtehetségtelenebb tanítványaként végzi. - Sok út vezetett eddig az éjszakáig, az a könyv volt az egyik. A többi
pedig... A megalázó öregség, a tudat, hogy már minden napot átéltem
egyszer... - Én nem írom meg azt a könyvet – mondtam.
- De meg fogod írni! Ezekből a szavakból pedig, amelyek most a
jelenben hangzanak el, csak egy álom halvány emléke marad.
blacktrush
(BlackTrush)
#1