Bántott, hogy olyan megfellebbezhetetlen hangon beszél, nyilvánvalóan
úgy, ahogy én szoktam az óráimon. Bántott, hogy annyira hasonlítunk
egymásra, s ő kihasználja, hogy a halál árnyékában már sebezhetetlen. Így
álltam rajta bosszút:
- Annyira biztos vagy benne, hogy most meghalsz?
- Igen – feleltem önmagamnak. – Valami olyan könnyű, édes érzés tölt
el, amilyet még sosem tapasztaltam. Nem is tudom leírni. A szavak ugyanis
közös élményt feltételeznek. Láthatóan téged nagyon bánt, amit mondok, de
miért? - Mert túlságosan hasonlítunk egymásra. Nem állhatom az arcodat,
mely önnön karikatúrám, nem állhatom a hangodat, mely engem utánoz,
nem állhatom a fellengzős stílusodat, mely az én stílusom is. - Én sem a tiédet – mondta a hasonmás. – Ezért határoztam el, hogy
öngyilkos leszek.
Madárdal hallatszott be a villa kertjéből. - Az utolsó – mondta a hasonmás.
Egy mozdulattal magához intett. A kezem után nyúlt. Visszahőköltem;
féltem, hogy egybeolvad a kezünk.
Így szólt: - Azt tanítják a sztoikusok, hogy ne panaszkodjunk az életre; a börtön
ajtaja nyitva áll. Magam is mindig így gondoltam, csak eddig visszatartott a
lustaság és a gyávaság. Tizenkét napja lehet, hogy előadást tartottam La
Platában az Aeneis hatodik énekéről. Egy hexameter skandálása közben
egyszerre csak megértettem a sorsomat. Akkor jutottam erre az
elhatározásra. Azóta sebezhetetlennek érzem magam. Rád is ez a sors vár;
latin szöveget, Vergiliust olvasva ér majd a váratlan megvilágosodás, ám
akkorra már teljesen elfelejted ezt a különös, jóslatszerű beszélgetést, amely