Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mocsarak és rizsföldek húzódtak, meg egy völgykatlan – az iszapos folyó
nevét sosem tudtam kideríteni –, mögötte ismét a dzsungel.
Hindu település volt. Ennek egy cseppet sem örültem, jóllehet már
előzőleg gyanítottam a dolgot. Mindig is jobban boldogultam a
muzulmánokkal, bár tudom, hogy a judaizmus sarjai közt az iszlám a
legszegényesebb hit.
Indiában úgy érezzük, hogy embertől hemzseg a táj; abban a faluban
inkább az őserdő volt ott mindenütt, szinte a kunyhókba is bevette magát.
Tikkasztó nappalok után éjszakára sem enyhült a hőség.
A falu vénjei köszöntöttek, mindjárt beszédbe is elegyedtem velük, ám
első alkalommal nem léptünk túl a homályos udvariaskodáson. Már
említettem, milyen nyomorúságos volt a hely, de tudom, hogy minden
ember eleve azt hiszi, hogy valamiben páratlan a szülőföldje. Dicsértem hát
a nagyon is kétes hajlékukat, a nem kevésbé gyanús ételüket, és
hozzátettem, hogy a vidék híre már Lahore-ba is eljutott. Erre elkomorult az
arcuk; nyomban megértettem, hogy baklövést követtem el, és bocsánatot
kell kérnem. Úgy éreztem, hogy van valami titkuk, amelybe nem szívesen
avatnának be egy idegent. Lehet, hogy épp a Kék Tigrist imádják, s az
iránta érzett szent hitüket sértettem meg vakmerő beszédemmel.
Vártam másnap reggelig. Miután megettem a rizst, s megittam a teát, a
tárgyra tértem. Az előzmények ellenére sem értettem, nem is érthettem,
hogy valójában mi történt. Mindannyian döbbenten, szinte rémülten néztek
rám, ám mihelyt értésükre adtam, hogy csupán az a célom, hogy elejtsem
azt a különös irhájú vadat, megkönnyebbülten hallgatták szavaimat.
Egyikük elmondta, hogy a dzsungel szélén látta az állatot.
Felébresztettek az éjszaka kellős közepén. Elmondta egy legény, hogy
egy kecske kiszökött a karámból, s mikor a nyomába eredt, meglátta a folyó